Csuka

Megnyúlt, oldalról enyhén lapított testű hal, hát- és hasvonala szinte párhuzamos. Feje nagy, orra igen hosszú, széles és lapos, a kacsa csőrére emlékeztet. Félig fölső állású , hatalmasra tátható szájában erős és hegyes ragadozófogak ülnek. Szájhasítéka vízszintes, fölső állkapcsának hátsó széle a viszonylag nagy szem alá ér. A test végére tolódott hátúszóban 13-16, a hasonló helyzetű anális úszóban 10-13 elágazó sugár számlálható. Farokúszója nagy és mélyen bemetszett, páros úszói kicsik. Pikkelyei aprók, erősen ülnek a bőrben, és nemcsak a testet borítják, hanem a fej hátsó részére is ráterjednek. Oldalvonalán 120-144 átluggatott pikkely sorakozik. Színe a szürke és a barna átmenete, oldalait és úszóit szabálytalan foltok mintázzák. Hosszú életű, nagyra növő hal, kivételesen 1 méternél nagyobb is lehet.

Táplálkozási helye a vízközt található. Ragadós ikráit a vízi-vízparti növényzetre illetve azok gyökereire helyezi. Ennek megfelelően a nem ivadékgondozó fitofil szaporodási guildbe sorolható. Február végétől április elejéig szaporodik, ivarérettségét 2-3 éves korban éri el. A csendes vizek növényzetére ívik. Az ikraszemek száma testtömeg-kilogrammonként 2 500 körül alkul, átmérőjük kb. 2,5 mm.

A csuka nagyon jó alkalmazkodású, a környezetével szemben meglehetősen igénytelen faj, amely a hegyvidéki patakok kivételével szinte minden víztípusban megél. Nagyobb állományai a dús növényzetű, de még nyílt vízzel is rendelkező sekély tavakban, holtágakban és mocsarakban alakulnak ki. A frissen feltöltött víztározók benépesítésében pionír szerepet játszik. Nagyobb folyókban a paduczónától lefelé növekvő számban található, és többnyire a kis folyókban is jelen van.

Holarktikus elterjedésű euroszibériai faj, Magyarországon őshonos.

Magyarországon az alföldi és dombvidéki vízterek leggyakoribb ragadozója. Ennek megfelelően a tömeges kategóriába sorolható.

és horgászatában egyaránt igen jelentős halfaj. Népszerűségében széles körű elterjedése mellett az is szerepet játszik, hogy télen, a jég alól is fogható.